tegnap rájöttem valamire

mennyire hálás lehetek, azért ha rám bizatik valami, és a semmiből előáll valami, ami a te gondoskodásodra van bízva, egy élet…

Egy kutya. Vaczak. Vagy Vacak. Olyan nyuszi kutya, igazi szeretnivaló dög. Önfejű, odaadó teremtmény, aki bár nem látszik, mégis figyel rád, tőled függ. Egy olyan kutya amilyet el sem lehet képzelni. Nem ideges, nem veszélyes, nem harap, (tessék mondani akkor, hogy eszik?) nagyon félénk, sőt félős, de olyannyira ragaszkodó, hogy nagyon szerethető. Már nagy és nem rágja szét a papucsot, nem ugrál a vetetlen ágyban, nem karmolja szét a kanyarban a falat…

Eddig póráz nélkül mentünk sétálni reggel, este. El tudjátok képzelni, hogy én örömmel várjam ezeket, fagyban, hóban (olyankor a legjobb) jégben, hidegben, napsütésben.

Nemrég még én sem tudtam, hogy létezik ilyen.

Minap érdekes módon a környék kutyái csöndben voltak mikor mentünk, pedig tele idegbeteg, kapudöngető ebekkel, amiktől Vacak fél. Mert behúzott farokkal elrohan mellettük és kérdően néz rám.

Csend volt. Egy pillanatra nem figyeltem csak, mikor visszafordultam láttam rohan a kereszteződés felé! Utána kiáltottam, megtorpant egy pillanatra, de tovább futott. És az autó jött bizony! nem máskor, akkor, pont akkor. De ez a torpanás elég volt, hogy ne kapja el…

ah, kiráz a hideg…

Ma már pórázzal mentünk sétálni, láthatólag megtanult valamit. Mert ma nagyon figyelt rám.

De én még jobban.

(annyira vacak ez a vacak, hogy még a fényképezésnél is állandóan azt nézte, mi az az izé ami csattog, kattog, és állandóan a hátam mögé bújt: vidmá innen azt az izét...) de azok a mocsárbarna szemei...